A felejtés ajándéka
(Lora írása)

Gondolkozom… sokszor csak gondolkozom… mi lenne ha… mi
lenne ha nem mediátor lennék? Sokszor agyalok ezen de most mégis úgy érzem
hogy jó dolog ez. Hisz ha nem lenne nem tudnék elveszett lelkeken segíteni!
Nekem is jól esne ha gondolnának rám. Nem tudnék apámmal sem beszélni.
Pedig milyen jó lesik néha ha valaki figyelmeztet. Tudom hogy úgyse
figyelek soha senki tanácsára de mégis jobb ha az emberrel törődik valaki.
Tél van… még mindig furcsa hogy télen akár fürödhetek is. És szünet
van. Érdekes, a tegnap esti „kis baleset” miatt szünet van. Hát
nem vagyok jó másokkal?
Még mindig nem tudom Jesset kiverni a fejemből. Pedig tudom hogy ki kell.
Rosszabb így. Tegnap megint megcsókolt. Csodás érzés volt. De most mégis
bánom. Főleg hogy tudom hogy sosem lehet az enyém.
Anya megígérte hogy ha szünet lesz visszamehetek egy hétre New Yorkba. EZ
CSODÁS. Ez az egy dolog ami fel tud vidítani. Szünet van, tehát holnap
indulok is. Már össze is rakodtam a bőröndöm. Egy csomó meleg göncöt raktam
össze. Végre újra belekóstolhatok a nagyvárosi forgatagba. Már éjfél is
elmúlhatott és még mindig nem tudok aludni az izgatottságtól. Úgy érzem
valami történni fog. Ez nyugtalanít. Ez is egy bosszantó képességem egyike.
Néha megérzem ha valami rossz történik velem.

Hajnali 6-kor csörgött az órám. Menni kell a reptérre. Felszálltam a gépre
és elöntött a melegség az a jó érzés amikor valaki tudja hogy jó dolog
történik vele. De mégis ott motoszkált az agyam kis rejtekén hogy valami
baj fog történni. Megérkeztünk New Yorkba.
Kikászálódtam a nagy tömegből és elindultam a városba valami kaját keresni.
Emlékeztem a kedvenc gyorsbüfémre. Gyerekkoromban anyával mindig sokat
jártunk oda. A büfés ember már a hangomról megismert. Én voltam a
sztár… Hát igen azok a szép idők. Kicsit gyorsítottam, már nagyon
éhes voltam. Egyszercsak megláttam egy nagy villogó táblát és rajta a
feliratot: Szellem kuckó
Hát igen… lehet hogy ezért szerettem már akkor is ezt a helyet.
Hiszen melyik kisgyereket nem érdeklik a szellemek? Bementem és azonnal az
arcomba csapott a jól megszokott illat. A jó öreg hamburger
sültkrumplival… (természetesen a szellemhatás sem maradhatott el így
a sültkrumpli kis szellem alakú zacskóba volt csomagolva)
Miután végeztem a temérdek mennyiségű hamburger elfogyasztásával útnak
indultam hogy megátogassam a kedvenc parkomat ahol olyan sokat voltam az
elmúlt 15 évben.
Elindultam és egyszercsak…. Egy villanás és sötétség. Nem tudom mi
történt velem. Kinyitottam a szemem. Fehér párnák és Csipogó hangok között
ébredtem. Kinéztem az ablakon és láttam hogy már sötét van. Hol lehetek??
Egy fehér ruhás nő libbent be az ajtón. Olyan gyorsan hogy szinte észre sem
vettem. Még mindig nem jöttem rá mi történt velem. Csak feküdtem némán.
Próbáltam felülni de nem tudtam. A lábam valami kemény fehér tárgyba volt
belekötözve.
Nem emlékszem semmire… hogy mi történt velem és mért vagyok itt. A
szobába ismét belépett egy nő akivel most egy férfi és három fiú is jött.
Szomorúan néztek rám. A nő odarohant hozzám és megszólalt.
- Jajj Suze. Jól vagy?
Értetlenül nézhettem rá, mert nagyon megrémült.
- Te, te ki vagy?
A nő odarohant a fehér ruhás nőhöz és sírva kérdezett tőle valamit. A fehér
ruhás elkezdett neki magyarázni, mire a nő nagyon elkeseredett.
- Figyelj Suze. –mondta, és elkezdett nekem egy lányról mesélni.
Bemutatta nekem a férfit és a három fiút.
És akkor hirtelen rádöbbentem. Én vagyok az a lány akiről beszél…

Pár hét múlva kikerültem az épületből, amiről kiderült hogy egy kórház.
Kezdtek visszatérni az emlékeim. De sajnos arra még mindig nem emlékeztem
hogy hol is lakom és mit csináltam mielőtt New Yorkba jöttem.
Visszarepültünk Kaliforniába. Az életem kezdett visszatérni a régi
kerékvágásba. És megjelent egy fiú az életemben… Nagyon boldogok
voltunk… míg egy napon visszatért az emlékezetem. És rádöbbentem hogy
én Jesset szeretem. És rájöttem hogy amit el akartam érni, hogy elfelejtsem
Jesset, sikerült. Sőt boldog voltam nélküle. Még mindig szeretem őt de
tudom hogy nehezen bár, de tudok nélküle élni!