Batári Zsófia alkotása

Szeptember 10., péntek, este 9 óra 14 perc

Egy színházi oszlop mögött

Mikor visszamentem a helyemre J. P. nem volt ott. El sem tudtam képzelni, hogy hol lehet. Először azt hittem, hogy cafatokban lógó idegeim hatására rossz székre próbálok leülni, de aztán ellenőriztem a sorszámot, és megállapítottam, hogy ez is azon kevés, ritka pillanataim egyike volt, mikor kivételesen nem én bénáztam el valamit.

Leültem, mert gondoltam biztos ő is kiment a mosdóba, habár valószínűleg nem azon okból, hogy a hülye, vele született rendellenes viselkedése, no meg persze Michael miatt siránkozzon, mint én.

Aztán jobban belegondoltam, és eszembe jutott, hogy talán egyszerűen csak lelépett. Talán rájött, hogy mekkora egy rakás szerencsétlenség is vagyok én, és úgy döntött, hogy inkább gyorsan elmenekül, amíg még megteheti. Ha belegondolunk, én inkább csak elűzni tudom a pasijaimat. Na nem mintha eddig olyan sok lett volna, de úgy tűnik, ehhez különleges érzékem van. Ott van például Kenny, aki kb. egy évig hozzám sem szólt, miután azt hitte, hogy MEGCSALTAM Borisszal (úristen a történelem ismétli önmagát. Biztos Michael is azért hiszi azt, hogy megcsaltam J. P.-vel, mert a sors így áll bosszút rajtam, amiért úgy bántam szegény Kennyvel), majd szakítottam vele. Aztán Michaelt. Annyira elviselhetetlen lettem volna, hogy egészen Japánig menekült előlem?

Lehet, hogy J. P. is eljutott ezekhez a következtetésekhez, és úgy döntött, hogy nem vállalja a kockázatot.

Ez persze nem igaz, mert J. P. egyáltalán nem ilyen. Mármint nem az a lelépős fajta.

Erre persze akkor jöttem rá, mikor átnéztem az ő székére, és egy kis papírdarabra írt üzenetet pillantottam meg rajta, ami mindössze néhány szó volt.

„Mia! Gyere ki a színház elé, kérlek!
Ott várlak”

J. P.

Furcsának találtam, de gondoltam, miért is ne? Így hát kimentem a színház elé, és rögtön meg is láttam J. P.-t, aki a kezével mutatta, hogy siessek, és bebújtunk egy nagy oszlop mögé.

- A nagymamáddal találkoztam a szünetben, és beszélni szeretne veled.

- Ó te jó ég!- gondoltam. Már csak Grandmére hiányzott volna a teljes boldogságomhoz! De vajon ő honnan tudta, hogy ma ezen az előadáson leszek? Mert nem hinném, hogy Grandmére az a tipikus „Szépség és a Szörnyeteg” rajongó lenne, hacsak nincs egy másik, titkos élete is, amiről én nem tudok.

- Nem lehet igaz, hogy itt van!

Semmi kedvem beszélgetni vele!- Naná, mert majd pont vele tudnám megbeszélni, ami Michael és köztem történt! Pont vele, aki arra bíztatott, hogy FEKÜDJEK LE A BARÁTOMMAL csak azért, hogy ne utazzon el Japánba! Hát mégis milyen nagymama az olyan, aki ilyen tanácsot ad az egyetlen unokájának. Az már egyszer biztos, hogy tutira nem normális. De persze én sem, mert megfogadtam. Azaz majdnem. De nem ez a lényeg! Egyszerűen nem akarok vele találkozni és kész!

- De igen, igaz. Gondoltam, hogy nem leszel túl boldog, ha meglátod, úgyhogy mit szólnál, ha elmennénk valahova máshova, ahová szeretnél? Várj! Először elszaladok megnézni, hogy a nagymamád nincs-e látótávolságon belül.

Úristen! Hát nem édes? Hogy lehet egy pasi ennyire jó fej? De komolyan! Ha belegondolok, rengeteg közös van bennünk. Mindketten szeretünk verseket írni, mindketten „előkelő” családból származunk, (na nem mintha ez számítana, mert ha rajtam múlna, én tutira nem akarnék hercegnő lenni), ráadásul mindig annyira rendes hozzám. Nem akadt ki például azon a novellán, amit róla írtam, ráadásul meg is öltem benne (persze ez még az előtt volt, hogy megismertem volna), és annál a darabnál is, amit Grandmére rendezett, segített megoldani egy számomra igen kínos helyzetet, ahol egyébként őt kellett volna megcsókolnom, ami talán nem is lett volna annyira rossz.

Úristen! Hogy gondolhatok ilyeneket! Még csak most szakítottam Michaellel, akibe VALÓJÁBAN szerelmes vagyok. Bár, már nem is tudom, mit higgyek, vagy érezzek igazán. J. P. olyan néha, mintha a lelki társam lenne. Ő tényleg megért engem. Na nem mintha Michael nem értene meg, de mostanában úgy érzem, több közös van bennem és J. P.-ben mint bennem és Michaelben. Istenem ez szörnyű! Hogy lehetek ilyen! Én igenis szeretem őt. Csak egy kicsit eltávolodtunk egymástól az utóbbi időben. Plusz jött még az én kirohanásom is…

De amikor J. P. megcsókolt, vagyis inkább megpuszilt, az annyira, de annyira jól esett. Ezért még pluszban ki is voltam akadva, miután Michael elment. Most mit tegyek?

Talán meg kéne mondanom J. P.-nek, hogy az a csók nekem is többet jelentett.

De még mindig szeretem Michaelt!

Istenem! Most az egyszer hallgass meg és küldj egy jelet, hogy mit csináljak.

Csak most az egyszer. Kérlek! Már jön is J. P. Talán ez lesz a jel?

Akkor most, vagy soha!

Jaj! Mi ez? Ja, csak a mobilom.

Hát ezt nem hiszem el!

Hiszen ez Michael!!!!!…