Jinx

Lőrincz Tamara írása

2. Fejezet

A sorsfordító csoda, úgy tűnt, egyelőre még várat magára, viszont Evelyn néni, Tory és a többiek is nagyon barátságosak voltak velem. Kiderült, hogy azért nem várt rám senki a repülőtéren, mert a nénikém és a bácsikám elaludtak, és amikor végre felébredtek, és kényelmesen lesétáltak az étkezőbe, hasított csupán beléjük a felismerés, miszerint „Hol van Jinx?”.

A válasz persze kézenfekvő volt: a repülőtéren. Egyedül, hatalmas csomagokkal a hóna alatt, barátságtalan taxisofőrökkel körülvéve, mérhetetlenül kétségbeesetten. Hol lenne, ha egyszer nem jöttek el érte?

Amikor végre beállítottam hozzájuk, úgy tűnt, mindannyian nagyon megkönnyebbültek – ez persze nem is volt csoda, elvégre hallották híremet, így tisztában lehettek vele, hogy ha én rászabadulok szeretett városukra, az biztos katasztrófa... Talán nem is annyira értem, mint inkább New York-ért aggódtak.

Bár mindegyikük ismerte a becenevemet, szerencsére nem nagyon kérdezősködtek a múltam felől. Kedvesen érdeklődtek róla, hogy van a családom (természetesen jól, mivel már nem voltam a közelükben), de ezzel úgy tűnt, lezártnak is tekintik a témát.

A szobám közvetlenül Toryé mellett helyezkedett el. A nagy házhoz képest aránylag kicsinek tűnt, és szinte minden zöld színű volt benne: a fal, az ágy, a szekrény, a halványzöld ablakpárkányon pedig egy csapat sötétzöld gumibéka sorakozott.

Felvont szemöldökkel (ekkor vettem észre a békákat) ledobtam a csomagjaimat az ágy mellé, és lerohantam a földszintre megérdeklődni, mikor eszünk. Már amennyiben nem áll szándékában a ház lakóinak halálra éheztetni.

Evelyn néni istenien főzött, és ezt nem átallottam többször is megjegyezni – már amikor éppen szóhoz jutottam Torytól, aki fél órán keresztül levegővétel nélkül ecsetelte, mennyi mindent fog nekem megmutatni New Yorkban. Aznap délutánra szerencsére már nem tervezett semmit, így nyugodtan kicsomagolhattam a holmimat, és begyömöszölhettem őket az újdonsült szobámban lévő halványzöld szekrényekbe. (Tory felajánlotta, hogy segít, de úgy gondoltam, jobb, ha egyelőre még nem ismerkedik meg saját fejlesztésű pakolási stílusommal, nehogy rosszat gondoljon rólam.) Miután ezzel végeztem, letelepedtem az ágy szélére, és az ablakpárkányon lévő békákra meredtem. Alig hittem, hogy hosszú távon ép ésszel ki fogom itt bírni. Amióta a városban tartózkodtam, folyton attól rettegtem, hogy valami történni fog, és a legrosszabb az volt, hogy tisztában voltam vele, bármit is teszek, a dolog elkerülhetetlen. New Yorkra nagyon rossz napok várnak most, hogy én itt vagyok.

A szobámban tévé is volt, így este, miután a nappaliban lejátszottunk néhány sakkpartit (Petra egész tűrhetően játszott, Toryt viszont csak azért nem vertem meg az első húsz másodpercben, mert észben tartottam, hogy én itt vendég vagyok – Evelyn néniék játéka láttán viszont leesett az állam, álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire profik), a kedvenc kanárisárga hálóingemben (aki eddig látta, kivétel nélkül úgy vélte, botrányos kinézetű darab) letelepedtem az ágyra, és megnéztem a Szellemekkel suttogó soron következő részét. Utána tizennégy perc reklám, majd egy agysebészekről szóló sorozat következett, amelynek legelső három percében rögtön felvágták egy férfi koponyáját – a látvány iszonyú volt, és biztosra vettem, hogy ha ettől nem, hát semmitől sem lesznek rémálmaim.

A kép – egy magas, szőke hajú nő kiabált éppen dühösen az egyik orvossal – lassan elmosódott, a fejem lecsúszott a párnára – ez is kanárisárga volt, át is futott az agyamon, mennyire nem illik a párkányon lévő békák színéhez, aztán elaludtam.

Egy férfi hangosan üvöltött. Biztos voltam benne, hogy ő az, aki a sorozatban az orvosok között fekszik, és éppen fölé hajolnak egy hatalmas késsel... nem is, baltával... De várjunk csak, balta nem lehet, a műtőben ilyesmit nem használnak, ennek nincs értelme...

A férfi újra felüvöltött. Egy szobában feküdt a padlón, a szoba ajtaja nagyon ócska volt, fából készülhetett legalább harminc évvel ezelőtt. A balta az ajtó túlsó oldalán álló férfi kezében volt, aki éppen ennek segítségével próbált meg bejutni. Az ajtó közepén támadt lyuk minden egyes csapását követően nagyobb lett.

A férfi a padlón úgy döntött, elérkezett az ideje, hogy felálljon. Odatántorgott a helyiségben található egyetlen ablakhoz, és nekitámaszkodott a falnak, mintha máris elfáradt volna. Néhány másodperc múlva előredőlt, és kihajolt az ablakon (a szél közben összeborzolta a haját), majd lemondó sóhajjal feltette a jobb lábát a párkányra, belekapaszkodott az ablakba, és nemes egyszerűséggel kiugrott rajta.

Az ember azt várta volna, hogy odalent összezúzza magát a köveken, de ő ehelyett egy szemeteskonténerben végezte. Sokáig nem mozdult, aztán enyhén megrándult az egyik karja, és hirtelen fájdalmasan felkiáltott:

- Jinx!

Felriadtam. Felültem az ágyban, és próbáltam némi levegőt juttatni a tüdőmbe, de ez egyáltalán nem tűnt egyszerű vállalkozásnak.

Ismertem az utcát, amit álmomban láttam, nem volt messze innen. Miközben a repülőtérről a nagynénémhez és a nagybátyámhoz tartottam, a taxival elhajtottunk az öreg, lepusztult ház előtt, amelynek ablakából a férfi kiugrott. A szemeteskonténer is pontosan ugyanott állt, ahol alig egy perce láttam.

Persze ostobaság lenne most csak úgy egyszerűen kirohanni az ajtón egy buta álom miatt... Csináltam már ilyet néhányszor, és eddig még mindig megbántam, néhányszor nagyon. Igaz ugyan, hogy most fordult elő első ízben, hogy valaki a segítségemet kérte – elvégre mi másért kiáltozta volna a férfi a nevemet? Alighanem azt várja, hogy odamenjek. Bár nem említette, hogy az ügy sürgős lenne, mindenesetre nekem nagyon úgy tűnt, hogy az.

Persze előfordulhat, hogy ez most kivételesen tényleg csak egy álom volt - néha még nekem is lehetnek normális álmaim. Legjobb lenne, ha visszafeküdnék. A gond csak az volt, hogy volt már némi tapasztalatom ezen a téren, és tudtam, hogy az a férfi a fonnyadt salátalevelek között úgysem hagy majd békén, amíg meg nem néztem, mi baja, és meg nem kérdeztem, mégis miért hívott.

Hirtelen elhatározással felpattantam az ágyról, és öltözni kezdtem. Minél előbb túlesek rajta, annál több időm marad még aludni.

Farmert, fekete pulóvert, és fekete baseballsapkát húztam (ez utóbbi a hajszínem miatt kellett – jobb a feltűnésmentesség). Magamra rántottam egy edzőcipőt, és kimásztam az ablakon.

Hamar rá kellett jönnöm, hogy Gardineréknél ez nem megy olyan simán, mint nálunk otthon. Mire leértem (nem dicsekvésképpen mondom, de hihetetlenül ügyesen mászom – persze szükségem is van rá), csaknem lelöktem két cserép muskátlit. Ha nem sikerült volna még idejében elkapnom őket, azzal az egész házat felverem, és magyarázkodhattam volna Evelyn néninek meg a bácsikámnak, hogy mégis miért kíséreltem meg az ablakon keresztül megszökni tőlük.

A szemeteskonténerrel ellátott, öreg házhoz vezető úton végig rohantam, szakasztott úgy, mint akit üldöznek. Miközben zihálva befordultam egy sarkon, eszembe jutott, mi lesz, ha összefutok a baltás alakkal. Magamban megjegyeztem, hogy ha végre élőben is találkozom majd az álombeli férfival, aki ide hívott, ne felejtsem el elmondani neki, mi mindent is tettem és kockáztattam érte.

Kifulladva fékeztem le a konténer előtt - még éppen idejében, ugyanis egy roppant büdös alak éppen ekkor kászálódott ki belőle.

- Te hívtál? - szegeztem neki a kérdést. Próbáltam kemény lenni. Nem ment.

A férfi csak vonakodva fordult meg, mint akit egyáltalán nem izgat, ki is vagyok én.

- Egészen biztosan nem – mondta egy gonosz mosoly kíséretében.

Meglepődtem, és hülyén éreztem magam. Ilyen sem fordult még elő eddigi pályafutásom során.

- De... de hívtál! - erősködtem. - Hallottam! Azt mondtad, Jinx!

- Na és akkor mi van, ha azt mondtam, hogy Jinx? - kérdezett vissza az ingét igazgatva.

- Jinx az én nevem!

- Nem mondtam ilyet.

- De én hallottam!

- Igazán? Na és hogyan, ha csak most jöttél? Lehallgatókészülékkel?

Erre nem tudtam mit válaszolni. Legfeljebb annyit mondhattam volna, hogy “Az a helyzet, hogy rólad álmodtam, miután elaludtam egy baromi unalmas tévésorozaton, és mivel természetfeletti képességekkel rendelkezem, azonnal iderohantam, hogy megmentsem az életedet... Vagyis hogy kiszedjelek a kukából.”, tehát inkább hallgattam. A férfi ezt úgy értelmezte, mintha beismertem volna a vereségem, sarkon fordult, és peckesen lépdelve elmasírozott.

- Hé! - szóltam utána. - Hogy hívnak?

- Nem mindegy? - Befordult egy sarkon, és anélkül, hogy akár csak egyszer is visszanézett volna, eltűnt a szemem elől.

- De, most hogy így mondod, teljesen mindegy – morogtam a dühtől szikrázó szemekkel, és elindultam vissza a nagynéném és a nagybátyám házához.

Ami azt illeti, ez az éjszakai akció nem egészen úgy sikerült, mint ahogyan elterveztem. Nagy nehezen visszakapaszkodtam a muskátlis cserepek között az ablakomhoz, majd verejtékben úszva végre lerogytam a szőnyegre, megesküdve rá, hogy ezentúl inkább az ajtót használom, vagy legalábbis kerítek valahonnan egy létrát. Ekkor hirtelen megszólalt egy vékonyka hang a sötétben.

- Tudtad, hogy a déd-déd-déd-déd nagyanyád boszorkány volt?

Tory volt az, aki hosszú, világoskék hálóingben ült az ágyam szélén, és egyenesen rám bámult.